Vadasi és jeszenicei Jankovich Miklós (Pest, 1772. január 2. – Pest, 1846. április 18.) könyv-, régiség- és műgyűjtő, történész, a Magyar Tudós Társaság tiszteleti tagja (1831). Kora legértékesebb magánkönyvtárának, levéltári és régiséggyűjteményének tulajdonosa, az 1810-es–1830-as évek tudományos közéletének jeles alakja, szenvedélyes történetbúvár volt. Jankovich Béla (1865–1939) oktatáspolitikus, közgazdász dédapja.

Kora műveltségére és tudományos eredményeire nyitott, nagybirtokos nemesi családban született, Jankovich Miklós jászkun kapitány és Beniczky Angelika gyermekeként. Alapiskoláit előbb a nemesi ifjaknak létrehozott váci Theresianumban, majd a pesti piaristáknál végezte el, ezt követően 1791-ig történelmet és jogot tanult a pozsonyi akadémián. 1793-tól Fejér vármegyében vállalt jegyzői hivatalt, de apja 1797. évi halála után a tisztviselői pályát elhagyta. Rácalmásra költözött, és testvéröccsével együtt kiterjedt birtokaik gazdasági ügyeit irányították. 1798-ban feleségül vette Rudnyánszky Antóniát, majd 1801 körül családjával együtt Vadaspusztán (ma Szalkszentmárton külterületi része) rendezkedtek be. Jankovich ekkor vette fel a vadasi előnevet is. A birtokok kezelése mellett gyűjteménye bővítésének és tudományos kutatásainak szentelte idejét.

1808-ban ismét hivatalra tett szert: a budai királyi kamara tisztviselői karában tevékenykedett mint titoknok. Csakhamar azonban végleg elidegenedett a közigazgatási pályától, 1810-ben búcsút mondott a kamarának, birtokai irányítását gazdatisztekre bízta, s egyre tevékenyebben vett részt a pest-budai tudományos és kulturális közéletben. 1814-ben felesége meghalt – három gyermeket hagyva maga után –, s Jankovich házasságra lépett a polgári származású Hauch Rozinával. A magyar kultúra és tudomány fejlesztésének anyagi támogatása és gyűjteményének bővítése erőn felüli anyagi kiadásokkal járt, a birtokain folyó termelés az 1810-es – 1820-as években zajló mezőgazdasági konjunktúrát követően válságon esett át, így a családot az eladósodás réme fenyegette. Anyagi helyzetüket javítandó Jankovich megválni kényszerült a gyűjteménytől, amelyet végül 1836-ban az országgyűlés vásárolt fel.

Jankovich ezt követően sem tudott ellenállni gyűjtőszenvedélyének, ami a család anyagi helyzetét még reménytelenebbé tette. Az 1844-es csődeljárás küszöbén megvételre ajánlotta második gyűjteményét is az országgyűlésnek, ám hamarosan teljes vagyonát zárgondnokság alá helyezték, ő maga 1845/1846 fordulóján súlyosan megbetegedett, és 1846 áprilisában meghalt.

Társadalmi szerepét tekintve Jankovich Miklós különös jelenség volt Napóleon-kori és reformkori táblabíró-nemességünk körében. Rendkívülisége életprogramjának, élethivatásának sajátszerű kulturális irányában és tartalmában nyilvánult meg. Vérbeli literary gentleman volt: könyv- és kéziratgyűjtő, bibliofil és bibliográfus, szépművészeti és iparművészeti gyűjtő, régész és történetkutató, irodalom- és tudományszervező, játékszíni mecénás és még sok egyéb. Ez a beállítottság inkább egy arisztokratához illett, mint egy középnemeshez. A felvilágosodás óta pedig Bessenyeivel az élen soraiból kerültek ki az anyanyelvűség nevében végbement kultúraújítás legsúlyosabb szavú támogatói. Kazinczynak az egész országra kiterjedő levelezése kitűnő tanúságtétel arról, hogy a 19. század elején mennyire tipikus volt a könyvolvasó, tollforgató, írói babérokra vágyó középnemes alakja. Azt is tudjuk, hogy a jómódú, polgárosodó nemesség körében megjelent a Berzeviczky Gergely-szerű közíró is: a gazdasági-társadalmi-politikai korszerűsödés előharcosa. Ám volt egy területe szellemi életünknek, amelyen középnemességünk nemigen volt hajlandó szerepet vállalni, ti. a tudományos tevékenység. A természeti és társadalmi valóságra irányuló kutató érdeklődés és feltárás, mint életfeladat, életcél alig gyakorolt vonzóerőt a táblabírákra. Vajmi ritka eset volt az olyan birtokos nemes, aki hivatást érzett valamiféle tudós búvárkodásra. Ha imitt-amott felbukkant is egy-egy efféle különc, általában az sem tudott a dilettantizmus fokán felülemelkedni. Még a sajátszerűen nemesi jellegű és érdekű hazai történelemmel és régészettel való kutató-gyűjtőfoglalkozás iránt sem mutatkozott meg e rétegben komoly készség; Szirmay Antal, Fejérváry Gábor és Károly, vagy Marczibányi István esete kivétel számba ment. A 18-19. század fordulóján úgy látszott, hogy az elmúlóban levő feudális világ szétszórtan lappang és a jozefinus idők óta erősen pusztuló kultúrakincsének összegyűjtését és megmentését legfeljebb egyes művelt, nagyvagyonú és hazafias érzésű arisztokratáktól, vagy főpapoktól lehet remélni.

Tudjuk, nem egészen így történt. Bár az indítást és az alapvetést Teleki Sámuel, Széchényi Ferenc, Batthyány Ignác és Batthyány József személyében csakugyan mágnások és főpapok végezték el, az a tudós polihisztor-gyűjtő, aki mindenkinél nagyobb részt vállalt, nagyobb érdemet szerzett a szóban forgó feladat végrehajtása körül, aki a gyűjtő tevékenységet a szellemi és anyagi kultúra minden területére kiterjesztette, váratlanul a középnemesség soraiból került ki. Csaknem másfélszáz év távlatából ma már teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy legfőként Jankovich Miklósnak, az ő rajongó lelkesedésének, páratlan áldozatkészségének és kiváló hozzáértésének köszönhető, hogy Nemzeti Múzeumunk és ezen belül Széchényi Országos Könyvtárunk alig egy emberöltővel az alapítás után kezdeti szerény állapotából hirtelen kibontakozhatott s valóban méltó, országos reprezentánsa lett ezredéves anyagi és szellemi kultúránknak. Olyan nagy tömegű, változatos összetételű és felmérhetetlen értékű szellemi és műkincs (középkori kódex, nyomdászati ritkaság, az antiktól a neoklasszicizmusig terjedő képző- és iparművészeti tárgy, köztük sok világhírű darab) került Jankovich gyűjteményével a nemzet birtokába, amely messze meghaladta a Széchényi-féle alapítvány kereteit és becsét, s egyáltalában felülmúlt mindent, amit az alapítványok és ajándékok összessége mindmáig jelent intézményeink számára.